World Press Photo 2023 kiállítás – egy szubjektív beszámoló

Az egyesület szervezésében lehetőségünk nyílt csoportosan megnézni az idei World Press Photo kiállítást, valamint a kapcsolódó National Geographic Magyarország és Szabadságharcosok között fotókiállításokat. A közös délelőtt hangulata mindnyájunk számára visszaidézte a hajdani osztálykirándulásokat, igazi retro élmény volt. 

Bár tömött sorok vártak a múzeum előtt bejutásra, így a zsúfolásig telt termek hasonlítottak egy zárás előtti meghosszabbított nyitva tartású nagyon népszerű festő kiállítására, végül nagyjából sikerült egyben maradnia a Fészek Foto és filmográfiai Alkotó Egyesület tizenkét fős csoportjának. 

Számomra a World Press Photo kiállítások meghatározó fotós élmények, a fényképezéshez nem kis mértékben ezek a képek tereltek. Az idei kiállításon az elkapott pillanatok tipikus riport fotós képei ugyan kevésbé domináltak, azért akadt jó néhány példa ezekre is. A fő témák a már (sajnos) megszokott háborús konfliktusok, a környezet rombolása, az egészségkárosító ipar voltak, és természetesen mindezek fókuszában az ember. A hagyományos tematika mellett viszonylag új terület volt a globális éghajlatváltozás és következményei a mindennapokban.

A kiállítás egyik – szerintem - legerősebb képe egy egyszerű gyerekportré „Mads Nissen: A béke ára Afganisztánban” című sorozatából. A kép háttértörténete szerint a lefotózott kiskamasz fiú azt a heget mutatja a kamerának, amin keresztül - szemmel láthatóan profi orvosi beavatkozással - 3500 dollárért kivették és eladták az egyik veséjét, hogy a család megélhetését biztosítsák. Számomra olyan mértékben felkavaró volt a kép, hogy nem készítettem róla fotót.

Ugyanezen sorozat egy másik remeke egy elkapott utcai jelenet, igazi riportfotós pillanatkép a hajdani USA nagykövetség épülete elől Kabulban:

Mads Nissen: A béke ára Afganisztánban

A következő általam kedvelt fotó egy tüntetésen készült Venezuelában. A téma ugyan ezerszer megfotózott, mégis a csizmák alatt földre tepert tüntető szerintem nagyon erősen illusztrálja a hatalomnak kiszolgáltatott egyén egyetemes mondanivalóját:

Fabiola Ferrero: Nem hallom a madarakat

A már kicsit beállítottnak tűnő fényképek kategóriában a nekem egyik legerősebb kép a demenciában szenvedő nigériai idősekről készült - a kép messze túlmutat a készítése konkrét pillanatán. Aki szembesült már a közelében ezzel a tragédiával, szerintem megérti a tűnő pillanat (elmosódott többiek), a majdnem teljesen letörölt tábla és a megmerevedett merengő arcú beteg szimbolikáját:

Lee-Ann Olwage: A nagy felejtés

Háború borzalmai témakörben annyi iszonyatot bemutató kép készült már (és sajnos valószínűleg fog is még készülni), hogy ebbe idővel belefásul a néző. Ami nekem ebben a kategóriában nagyon megragadta a figyelmem, az az alábbi kép:

Engenij Maloletka: Mariupol ostroma

A kép egy kicsit beállítottnak tűnik, de a háború borzalmait nem a nyílt sebek, csonkított végtagok, hanem az emberi lélek oldaláról mutatja meg: egy óvóhely rettegését és csodavárását ábrázolja, egy modern Rembrandt festmény stílusában. 

Az ’56-os magyar fotókiállítás (Szabadságharcosok között) szerintem nem sok újat mutatott annak, aki már látott ebből a korszakból hasonló képeket. Nekem egy fotó volt kiugró a kompozíciójával:

John Sadovy: Egy lázadó, akcióra várva, Molotov-koktélt tart a kezében

Nagyon jó ötlet volt a hátulról fotózás, arcok így nem láthatók rajta, ami sokkal általánosabbá teszi a mondandót.

Sajnos a National Geographic Magyarország kiállítás képeit egy nagyon szűk folyosóra bezsúfolva lehetett megnézni, az élmény inkább nyomasztó volt a World Press Photo kiállítás tág terei után. Jó pár kép tetszett ugyan innen is, de szinte lehetetlen volt rendesen hozzáférve megnézni őket.

Végül egy XXI. századra életképet jegyeztem fel - szintén a World Press Photo kiállításról - ami elsősorban a színeivel fogott meg. Az új növénykultúrákkal és termesztési módokkal kísérletező steril laboratóriumi környezet ridegségét remekül ellenpontozta az eltérő helyszínek eltérő fényű világítása. Így együtt a négy fotó, mint esztétikai élményt nyújtó alkotás akár egy nappali szoba dísze is lehet (ellentétben a kiállítás legtöbb képével, amit a drámai mondanivaló miatt azt hiszem, egy fotóalbumban látunk szívesebben a polcon, amit csak néha veszünk elő):

Simone Tramonte: Nettó zéró átállás

A kiállítás zárásaként egy közös kávézással koronáztuk meg a látogatást, sőt, plusz programként még a múzeum Seuso kiállítását is megnéztük.

2023. október 23.

Fonyó György