A Néprajzi Múzeumban volt megtekinthető a Vágatlanul. Törékeny fényképek valósága című időszaki kiállítás. A múzeum kéttonnányi fényképészeti hagyatékából válogat: 25 ezer üvegnegatívból, amelyeket a munkatársak még az 1920-as évek elején mentettek meg 82 vidéki fényképész műterméből. Az anyag az első világháború előtti és utáni Magyarország mintegy 700 települését fedi le – vagyis nem egy-egy híres műterem hagyatékáról van szó, hanem szinte az egész vidéki fényképészet keresztmetszetéről.
 |
| Fotó: Pintér György |
Fontos szerkezeti döntés volt, hogy a kiállítás nem csupán témák szerint csoportosítva mutatta be az anyagot, hanem húsz különböző fényképész munkásságán keresztül is – a körmendi Steindl Károlytól a sátoraljaújhelyi Bartizek fivérekig, a mezőkövesdi, osztrák származású Weissbach nővérektől a szolnoki Papszt Piroskáig. Ez a felépítés jól mutatta, mennyire eltérő volt egy-egy fényképész felszereltsége, stílusa és munkakörülménye, ugyanakkor azt is, hogy mindannyian ugyanazokkal az alapkérdésekkel – hogyan örökítsék meg a rájuk bízott embereket, eseményeket, mesterségeket – néztek szembe a saját helyi közegükben.
 |
| Fotó: Pintér György |
 |
| Fotó: Pintér György |
 |
| Fotó: Pintér György |
Amit a végleges kép eltüntetett
A kiállítás címe pontosan erre a jelenségre utal. A megrendelőknek kiadott, kivágott papírképeken csak a portré maradt meg, az üveglemezeken viszont ott van minden, amit a fényképész igyekezett eltüntetni: a háttérbe tolt paravánok, a szűk hely miatt egymás mögé csúsztatott vásznak, a fotózásra még váró emberek árnyéka, néha a retusasztal, a lámpák, sőt előfordul, hogy maga a fényképezőgép vagy a műterem kirakatüvege is belelátszik a képbe. Van, ahol a textilhátteret tartó kéz is felfedezhető a kép szélén. A vágatlan negatív tehát nemcsak a végeredményt mutatja, hanem magát a fényképezés pillanatát is, mielőtt még bármi „elkészült” volna.
Ez engem különösen megfogott, mert olyan réteget mutat meg, amit egy fotós rendszerint igyekszik kiiktatni a végleges képből – itt viszont pont ez az, amit a kurátorok fontosnak tartottak megőrizni és megmutatni.
 |
| Fotó: Pintér György |
 |
| Fotó: Pintér György |
 |
| Fotó: Pintér György |
Fényképezés, ami eljutott a parasztházig
A kiállítás másik erős szála a fényképezés társadalmi elterjedéséről szól. A 19. század végén, a 20. század elején a fényképezés fokozatosan vált elérhetővé a szélesebb néprétegek – a parasztság, az iparosok – számára is. A fényképész műterme innentől kezdve a polgári és a paraszti világ különös találkozási pontjává vált. A kiállított anyag jól mutatja, hogy mekkora volt a szórás a fényképészek felszereltségében: voltak, akik bécsi mintára berendezett, festett hátterekkel felszerelt városi műtermekben dolgoztak, mások viszont saját házuk tornácán, udvarán vagy verandáján állították fel a kamerájukat, gyakran szerényebb eszközökkel, természetes fényben, tető nélkül. Ez a fajta rögtönzött, szabadtéri munka egészen más fényviszonyokat és más kompozíciós fegyelmet kívánt, mint egy berendezett stúdió – és a kiállított képeken ez is jól látszik.
 |
| Fotó: Pintér György |
 |
| Fotó: Pintér György |
Esküvők és a halál fényképezése
A kiállítás anyagában a családi élet két, egymással szemben álló fordulópontja is helyet kapott: az esküvői képek és az úgynevezett ravatalfotók. Az esküvői csoportképek még viszonylag ismerős műfajt jelentenek – a fiatal pár, a rokonság és néha az egész násznép állt be a fényképész elé, ünnepi viseletben, a boldog alkalom emlékéül. Ennél sokkal idegenebbül hat a mai szemlélőnek a másik szokás: a halottakat a ravatalon, gyakran a gyászoló családtagok körében fényképezték le. Ez a gyakorlat a 19–20. század fordulóján egyáltalán nem számított különösnek, sőt sok helyen az egyetlen módja volt annak, hogy az elhunytról maradjon valamilyen kép – hiszen sokakról korábban sosem készült fotó. A ravatalkép tehát nem morbid gesztus volt, hanem a gyász és az emlékezés egyik legkonkrétabb, legkézzelfoghatóbb eszköze, ugyanolyan komolysággal és odafigyeléssel megrendezve, mint egy esküvői vagy családi portré.
 |
| Fotó: Pintér György |
 |
| Fotó: Pintér György |
Mesterségek és iparosok
A kiállított anyag nem csak a portrék és a családi képek felől közelít a korszakhoz – külön súlyt kapnak benne a mesterségeket bemutató felvételek is. Az iparosokat gyakran nem is a fényképész műtermében, hanem a saját munkahelyükön, a műhelyben örökítették meg, munka közben vagy legalábbis munkaruhában, a szerszámaikkal és segédeikkel körülvéve. Az egyik ilyen kép például egy nagykőrösi kádármestert mutat a munkásaival, 1913-ból. Ezek a felvételek egészen más jellegű dokumentumok, mint a hagyományos stúdióportré: itt nem a megrendelő reprezentatív igénye a fő szempont, hanem az, hogy egy szakma, egy tudás és egy életforma nyomot hagyjon maga után – a szerszámokon, a testtartáson, a munkakörnyezet berendezésén keresztül.
 |
| Fotó: Pintér György |
A regruták búcsúképei
A háború előtti időszakból is maradt egy hagyomány, amit a kiállítás szintén megmutat: a behívót kapott, bevonulni készülő fiatal fiúkat, a regrutákat rendszerint lefényképezték, mielőtt elindultak volna a kiképzésre. Ezeken a képeken szinte kivétel nélkül ott van a jellegzetes bokrétás vagy pántlikás kalap, a nemzetiszín szalagokkal, amelyeket a lányok, keresztszülők vagy más rokonok ajándékoztak nekik búcsúzóul. Ez a fajta portré tehát nem csupán emlék volt, hanem egyfajta rituálé lezárása is: a legényélet vége és a katonasors kezdete között álló pillanat megörökítése, méghozzá a közösség díszes ajándékaival felékesítve.
 |
| Fotó: Pintér György |
A hiányzó családtag
Az egyik legerősebb rész számomra az volt, amelyik azt mutatta be, hogyan próbálták a családok pótolni a fronton lévő hozzátartozót a közös fényképen. A kiállítás kurátora, Bata Tímea szerint a családok gyakran ragaszkodtak hozzá, hogy a távol lévő családtag is „ott legyen” a képen – ezt pedig sokszor úgy oldották meg, hogy egy másik fényképről kivágott alakját beillesztették a családi fotóba, majd az egészet újra lefényképezték. Máskor a hiányzó személy katonai emlékfotóját tartották a kezükben, vagy a portréját medálban viselték a nyakukban. Ezek a megoldások ma már inkább dokumentumfotó-kuriózumnak hatnak, de akkoriban egészen komoly, tudatos képalkotási gyakorlatot jelentettek – tulajdonképpen a montázs egy korai, kézműves változatát.
 |
| Fotó: Pintér György |
 |
| Fotó: Pintér György |
 |
| Fotó: Pintér György |
Zárszó
Ami a Vágatlanult igazán érdekessé teszi, hogy nem egyszerűen régi fényképeket mutat be, hanem magát a fényképezés folyamatát teszi láthatóvá – a kompozíció előtti pillanatot, a technikai korlátokat, és azt is, hogy egy egész társadalom hogyan használta ezt az akkor még új médiumot a saját történeteinek megörökítésére és néha újraírására.
 |
| Fotó: Pintér György |
 |
| Fotó: Pintér György |
 |
| Fotó: Pintér György |
 |
Fotó: Pintér György
|
Fotó és szöveg: Pintér György
Megjegyzések
Megjegyzés küldése